KANCSENDZÖNGA
Azt mondtad, hogy ez az élet.
Feküdtél egy fakózöldre festett kórházi szobában, a jobb lábadat térdből amputálták, és nevettél. Én meg ott álltam az ágyad szélénél, igazi földhöz ragadt nyárspolgárként, akinek a szentendrei Kőhegy megmászása is űrutazással ér fel. Csodáltalak és irigyeltelek. Téged, a térdből amputált embert. Volt benned valami földön túli lelkesedés, valami megmagyarázhatatlan erő, amely hiányzik az átlagemberekből. A Magas-Tátrában szenvedtél balesetet, az orvosok azt kérdezték tőled: akarsz-e még hegyet mászni, és te bólogattál, s azt mondtad, vágják le a lábad, mert akkor a művégtaggal még felmehetsz a világ tetejére is. Sántán, bicebócán már nem. S hallgattalak a kórházi ágyon, ahol te már az újabb csúcsok megmászásáról beszéltél. Hihetetlen volt, hogy ott, ágyban, párnák közt is ezen járt az eszed. Hogy Isten közelségét kerested, hogy a legmagasabb csúcsokra vágytál, hogy nem volt intő jel számodra mindaz, ami a Magas-Tátrában történt.
Pedig alighanem üzenet volt.
